A halál egyszerre elmúlás és születés - így tekintettek rá a régi magyarok, akik szilárdan hittek a halálon túli, a túlvilági létben. Tudták: a halál nem végállomás, csak egy állomás, mert az idõt ciklikus folyamatnak, a létezést életek láncolatának élték meg és ebben a folyamatban a legfontosabb jelkép a Világfa volt, mint kapocs ég és föld, összekötõ út élet és halál, a lelkek útja élõk és õsök között.

A halott körüli teendõket nagyon alaposan szabályozták, egyrészt hogy a lélek túlvilági útját minél könnyebbé tegyék, másrészt hogy elkerüljék a visszatérését, mert a kísértõ lélek zaklatásától nagyon tartottak. A halál pillanatában a leheletléleknek gyorsan kitárták a sátornyílást, késõbb az ajtót, ablakot, de a szabadlelkét temetésig a testbe igyekeztek zárni.

Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bõrbõl készült arclepelt, szemfedõt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erõsítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett elõkelõbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idõ elõtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.

A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt - az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsõítõ gyászdalokat énekeltek (33.)

A helyes kelet-nyugati, de talán inkább az éppeni napjárás szerinti irányt és a sírhelyet a honfoglalás idején a pogány pap jelölte ki a temetõ területén, hiszen az a falu, a nemzetség, a nagycsalád, a had rendje szerint “népesült be”. A sírgödröt elkészültekor - a régészeti leletek tanúsága szerint - füsttel, a benne rakott tûzzel megtisztították az ártó szellemek jelenlététõl. Hogy tájékozódását, útját megkönnyítsék, nyugat felé, a holtak birodalmának átjárója felé fektették fejjel a holtat, hiszen ott nyugszik, hal meg naponta a Nap is.

Az õsök kultuszának része volt az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a megmosdatott holtat legszebb ruhájában. A felöltöztetett halottat lepelbe csavarták, így tették bele a fatörzsbõl kivájt koporsóba. Mielõtt a koporsót lezárták, a leplet vagy a szemfedõt felvágták, megnyitották, hogy a lélek útját szabaddá tegyék. Ha üzenni akartak az õsöknek a túlvilágra, a halott feje lágyára kiáltottak. Lábaira ritkábban baltát vagy fokost raktak, vagy a testére sarlót, a rontó szellemek ellen, esetleg hogy ez is megakadályozza a lélek visszajárását hozzátartozóihoz.

Az elõkelõt olykor feleségével, szolgáival, de emellett fegyverével, hátaslovával, élelemmel, ékszerekkel, a rangját jelzõ vagyontárgyaival helyezték sírba, amelyek meghatározták, hogy ki is õ, illetve amelyeket megszokott és szüksége lehet rájuk a túlvilágon is. Vagy rangjának megfelelõen látták el nyílvesszõkkel is, vagy hetet tettek mellé, amelyeket minden bizonnyal a túlvilági megpróbáltatások, a hét égrétegen való átmenete során kell használnia. Pirosra, a vér, az élet színére festett tojást is tettek olykor a holttest bal vállához vagy a sarkához az újjászületés reményében.

A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhalomra Világfát megtestesítõ jelet tettek, zászlós kopját, kopjafát, máshol emberalakot mintázó fejfát, sõt valószínûleg egészen ritka esetekben kõbálványt, mint a kunok, akik mellükön összefogott kezükben áldozati edényt tartó ember alakú kõszobrokat állítottak sírjaik fölé. A sírjelnek minden bizonnyal jeleznie kellett az elhunyt társadalmi rangját, nemét, korát. A fejfát, kopját a fejhez szúrták le, ami megint csak a fejben lakozó íz Világfán felfelé vezetõ útjához szolgált iránymutatásul.

A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré (34.), mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet - akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkezõ boszorkánynak - nyilván a megfelelõképp elmondott varázsigék kényszerítõ hatásának köszönhetõen mind fel kellett szednie(35.).

A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak - kivéve a táltosnak - láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínûleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltûntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínûleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.

A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is õseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmû, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés - ami kapcsolatba hozható még a késõbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemõket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen elõkelõ személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.

Attilát elterelt folyó medrébe, Árpádot a Pilisben egy folyó kútfejénél, forrásánál, Botondot a Verõce folyó mellett, a megkeresztelkedni nem akaró besenyõ Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél, Taksony fejedelmet, majd kései leszármazottját, dédunokáját, a Vata-féle pogánylázadás végén meghalt pogány Leventét - I. András és I. Béla testvérét -, mint fejedelmet ugyanott, szintén folyó mentén, a Dunánál temették el(36.). A honfoglalás kori temetõk is mind vizek mentén találhatók, úgy, hogy a falut víz választotta el a temetõtõl. A másvilág, az alvilág a halottak s a halak élettere, a vizek szintje, azaz a látóhatár alatt helyezkedik el, túlvilág úgy is, hogy a vízen túli világ.

A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükrözõdése, fonákja, mint már írtuk: fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra - amerre a Nap is, Hold is nyugszik - esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak õket, hogy mint a Hold, onnan érkezzenek.

A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélõdik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemõkorig, mígnem megszületik - ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelõlegezve, leperegni lelki szemei elõtt.

A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élõ lélek az itteniek segítõ irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bõrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtõ koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínûleg egy közel függõleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezetõ utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután “elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére - mint a mesehõsnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.

Az õsök hitében az íz madár alakú és a leszületendõ lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születõ fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az õsöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyûgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkezõ nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendõbb cél volt.

Mindezeknek a hosszan felsorolt és értelmezett szokásoknak évszázadok, sõt egy évezred múltával, ha legtöbbször elhomályosult értelemmel is, sok nyoma lelhetõ fel a közelmúlt népszokásaiban. Sok mindent ismerünk a falvak néphitébõl, amit nem tudhatunk, úgy volt-e már a honfoglalók idejében is. Például mielõtt a haldokló elérkezne a harmadik szükséghez, a halálhoz, figyelték körülötte a jeleket, mennyire készül megtérni a Teremtõjéhez. Próbaképpen állíthattak gyertyát a beteg ágya alá, majd figyelték, mit tesz elsõként, ha felkeltik. Mikor felült, tudták, hogy készen áll a halálra, de ha csak az oldalára fordult, különösképp ha a baloldalára, akkor úgy vették, hogy még felépül. Hozhattak egy maréknyi földet is a temetõbõl, ezt az ágyánál balkézben tartották, míg jobb kézbe egy karéj kenyeret fogtak. Ha a fekvõ jobb keze mozdult elébb, akkor még volt esély a felépülésre, ha viszont a bal, akkor már a sír felé tartott. Ilyenkor igyekeztek rövidíteni a szenvedését és az ajtó felé fordították.

A halál bekövetkeztekor kitárták az ablakot a testet elhagyó léleknek. Úgy tartották, egy pillanatra azt is látni lehet ilyenkor az égen, ahogy lefut egy csillag az égrõl: az elhunytnak leáldoz a csillaga. Letakarják a tükröt is, mert ha a halottak világa víztükör alatti, akkor tükrön túli is és onnan már ne jöjjön vissza. A tüzet az egész házban eloltják, talán hogy ne adjon tápot a léleknek, mert a lelket a tûz fûti, táplálja.

A második és a harmadik tisztesség, a házasság és a temetés szokásai nem is egyszer egymást idézték. Ahogy a leánysirató azt jelezte, hogy a férjhez menõ leánynak véget ért régi élete, úgy jelent meg a halottas szokásokban, hogy az is mennyegzõ, hiszen a halott egyesül a Földanyával és így a mennybe tér. Ezért öltöztették fel ünneplõs ruhájába, nemegyszer a lakodalmán viseltbe az elhunytat. A halottat nem lehetett azonnal eltemetni, így a mestergerenda alatt felravatalozták.

A halott lelkétõl féltek, a veszteség miatti sajnálatba rettegés is vegyült, ezért sok rendszabályt kifejlesztettek, hogy megakadályozzák visszatérését. A holttest mellett egész éjjel virrasztottak, eredetileg egyrészt azért, hogy el ne aludjanak, mert testüket megszállhatja, birtokba veheti és ezáltal megbetegítheti az elhunyt lelke. Másrészt azért tették ezt, hogy szerettei, sõt hivatásos siratóasszonyok keserves sírásukkal zajt keltve távol tartsák a halott lelkét, akinek fel is kellett ismernie, hogy meghalt, egyben e heves sajnálkozással biztosították szeretetükrõl, nehogy ártó, hazajáró lélekként zaklassa majd a hátramaradottakat.

A temetést megelõzõen tartották a halotti tort, míg a halott és lelke a házban tartózkodik, hogy egy búcsúlakomán megadják neki az utolsó, a végtisztességet, még egyszer utoljára vendégül lássák. Másnap, temetõbe induláskor a halott visszatérése, visszatalálása ellen, megtévesztendõ a lelkét, néha az ablakon, vagy a falon bontott nyíláson keresztül adták ki a tetemet. Ha az ajtóra esett a választás, akkor lábbal a küszöb felé vitték a halottat és háromszor a küszöbhöz érintették, hogy értésére adják: a búcsú végleges. Olykor ugyanezért, s hogy jelezzék: a lélek már nem térhet vissza edényébe, testébe, mikor épp a küszöb fölött tartott a holttest, eltörtek, földhöz vágtak egy korsót. Éles szerszámot is tettek olykor a küszöbre, hogy ezzel élesen megvonják a határt az élõk és a holtak között.

A küszöb az átmenet jelképe, ami összeköti és egyben el is választja a világokat. A régi idõkben nem volt szabad a küszöböt megérinteni, rálépni, ráállni, különösen égiháború idején, mert az emberbe belécsaphatott a ménkû...

A sírnál a korábban eltávozottak számára még üzenetet bíztak a halottra, esetleg a fülébe súgták azt, majd jó utat kívántak neki. A székelyek régebben a sírba lõttek hét nyílvesszõt s csak utána kezdték a földet hányni a koporsóra. A holttest elhantolását követõen a temetési udvart beszórták frissen hozott földdel, homokkal, hogy eltüntessék a lábnyomokat, mert ha nem így történik, a halott lelke azok alapján is visszatalálhat egykori otthonába. Saját sorsukra gondolva titokban mégis azt remélték, hogy a halott jobb létre szenderül, ezért nem illett zavarni, mert a sírok megbolygatása, a halottak nyugalmának háborgatása túlvilágról is átható átkot von maga után.

Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint a késõbb a kereszt, a Világfát jelképezi, amelyre a nõknél holdat, “kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is elõfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezetõ ösvényt, az õs-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált. Egy biztos, ahogy az õsök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetõségét jelentette.

*

A hagyományos paraszti társadalom szerepeit tehát, mint láthattuk, a nemek különbsége, az életkor fázisai és a rokonsági rendszer szabta meg alapvetõen. A társadalmi munkamegosztásban vállalt hely korántsem volt annyira meghatározó az egyéntõl elvárt szerepek tekintetében, mint a mai korban, ahol ezt ráadásul a legkülönbözõbb interakciós helyzetek is színezik. (38.) A mai korban tehát alapvetõen megváltoztak a szerepelvárások, ráadásul sokkal több szerepe van ma egy embernek. Mindez alapvetõen meg is nehezíti, ha hagyományos szokásokra épülõ átmeneti rítusok felelevenítését tûznénk ki célul.

Jelen világunk az átmeneti szertartások közül leginkább a házasságra, az esküvõre fektet nagy súlyt. A születés és a keresztelõ egyrészt a hiedelmek eltûnte, mint aminõk szerint a gyermeket negyven napig, avatásáig meg kell védeni az ártó hatalmaktól, valamint a vallásnak a közösségben és egyén életében betöltött szerepének jelentéktelenedése miatt már nem von maga után szertartásos cselekedeteket oly mértékben, mint régen. A halál pedig, amelynek a tudata a hagyományos társadalmak emberének mindennapjaiban jelen volt, ma elkendõzött ténye az életnek, mert veszélyezteti azt a halálról tudni nem akaró szemléletet, amely a javak gyarapítását, a fogyasztást, ezen keresztül a termelés fokozását alapvetõ célként maguk elõtt tartó civilizált, indusztriális és posztindusztriális társadalmak sajátja.

Egy nagyon lényeges átmeneti rítus azonban hiányzik ma az emberek életébõl, ez pedig a felnõtté avatás rítusa. Ezt nem tudják pótolni, helyettesíteni az iskolák befejezéséhez kötõdõ, minden rituális elemet nélkülözõ szokások sem, mint amilyen például a ballagás. Egy érettségi vizsga, bármekkora megpróbáltatás is lehet egyeseknek, nem vethetõ össze azokkal a lélekerõsítõ próbatételekkel, amelyeknek régen, a legényavatás napján az avatandó fiúkat alávetették.

Nemcsak zsákot, követ kellett felemelniük, hanem bizonyságot kell adniuk arról is, hogy képesek zokszó nélkül tûrni a néha egyszerûen pofonnal, máskor fortélyosabban elõidézett fájdalmat. Aki képes volt uralkodni magán és bebizonyította, hogy legény a talpán, az indulhatott a királyválasztás versengésében. A legények testi erõ és ügyesség dolgában mérkõztek, de az igazi verseny elõtt még birkózásban, bothúzásban is eldöntötték az egymás közötti rangsort.

Néhány száz évvel ezelõtt Szent László lovasversenynek nevezték a legények vetélkedését. (39.) A lovasverseny három futásból állt, a versenyzõk háromszor indultak a határhalomtól, harmadszorra csak ketten, az elsõ két futás nyertesei. A célhoz legelõször odaérkezõnek póznára felaggatott kendõt kellett lerántania. A megelõzõ versengések arra is jók voltak, hogy ki-ki eldöntse, elég rátermett-e a részvételre, mert aki megbotlott, elvágódott, vagy netán leesett a lováról és így nevetségessé vált, azt kitörölték a legénység sorából.(40.) Ha a lovasversenynek nem fogadták el az eredményét, akkor a versenyzõknek vad bikát kellett megfékezniük - és ebben a régiek szelleme szerint végezetül csak az gyõzhetett, aki az önmagában elszabaduló erõk megfékezésére is képes volt.

Az elsõbbségért, hogy kié legyen a királyi méltóság, évrõl-évre meg kellett küzdeni - vagyis a kiválóságért folyamatos meghaladásban kell lenni, mert az egyszeri dicsõség bizony hamar elmúlik. A versengésben gyõztes és így királlyá választott legény nagy úr lett, de csak egy álló esztendeig, mert hatalma egy évig volt érvényben. A királyság nem volt üres cím a közösségben, mert kötelezettségekkel és kiváltságokkal járt: mint a legkiválóbb ifjú, a fiatalság választott fõnöke, a közösség feje, ezentúl bíráskodnia, okosan döntenie kellett a többiek ügyes-bajos dolgaiban, a kisebb perekben.

A felségnek azonban feleség is járt. A királynõt a lányok választották, a legszebb leány lett az ünnepség dísze. A királynõválasztás után a pár virágokkal ünnepélyes öltözékben feldíszítve körüljárta a falut, fejükre korona vagy virágkoszorú, kezükbe virágokkal ékített pálca került, négy fehérre hámozott bot tartotta a piros kendõt, amit fölöttük vittek. Utolsó próbájuk az volt, hogy komoly arccal kellett megjelenniük, mert ha elnevették magukat, akkor rögvest vége szakadt a pünkösdi királyságnak...

Természetesen ez esetben sem lehet szó arról, hogy leutánozzuk a régi szokásokat, de az új kihívásoknak megfelelõen ma is ki lehetne alakítani egy olyan szertartást, amelynek során a felnõttkor küszöbéhez érkezett fiatalok próbatételeken keresztül jutnak bensõ élményekhez és szilárd eltökéltséghez a rájuk váró feladatok megoldásához. Ugyanakkor mindez megélhetõ csupán bent is, hiszen az évkörben megjelenõ változások jó mintákkal szolgálnak ahhoz is, hogy az életünkben zajló változásokat, átmeneteket feldolgozzuk.