- Valószínű, hogy egy üregbe, vagy pincébe estem. Különös fények világítottak körülöttem és láttam, hogy ez egy nagy barlang. Felálltam és elindultam, ahogyan a fények vezettek. A sok kicsi lámpás olyan különböző volt, mint a karácsonyfán a színes égők. Vakítottak, világítottak, szinte sziporkázott tőle a barlang. Közel mentem az egyikhez, még csak langyos sem volt. Egy maroknyi kő volt az egész. Mentem tovább és egyre világosabb lett, egy sokkal nagyobb helyre értem, itt kezek nyomának munkáját láttam, nem természet alkotta üreget. Hasonló dolgokat láttam ott, amik a legtöbb házban megtalálhatók. Volt ott díszesen faragott szék, szekrény, asztal, agyagedények tűzhely, szövőszék és még sok egyéb más is. Mint ha az én méretemhez készítették volna. Eszembe jutott erről a Hófehérke című mese. Bizonyára el is mosolyoghattam, az eddigi félelmem kezdett eloszlani és már jól éreztem magam. Oda léptem a faragott székkarfához, amin egy szép faragott mókus díszelgett és megsimogattam, eközben úgy éreztem, mintha Hófehérke arcát simítottam volna meg. Ekkor valaki megszólalt a hátam mögött: - Ugye, nagyon szép, én faragtam valamikor nagyon régen. A hang fele fordultam és riadtan néztem arra, aki hozzám szólt. Akkora emberke lehetett, mint én, de felnőtt, szakállas, fura ruhájú. Kedvesen barátságosan mosolygott rám. Hellyel kínált és miután ő is leült, már ismét nem féltem. Elmondta, hogy ő Gorán a törpe aki ebben a barlangban él többszázadok óta sajnos már csak egyedül. Megkérdezte, hogy én hogy kerültem ide, meséljem el neki. Mindkettőnk számára furcsa volt a másikunk beszéde, azért megértettük egymást. - Gorán, te törpe vagy, én eddig mindig azt hittem, hogy ti csak a mesékben léteztek. - István, te még gyerek vagy, de annyit tudhatnál, hogy a meséknek mindig van valóság alapja. Régen minden vár mellett voltak barlangok, ahol mi törpék éltünk és segítettük a várbeliek és a körülötte élő emberek életét. De mi kisebbek vagyunk, mint ti emberek és sokkal - sokkal hosszabb életűek, úgy hét-nyolcszáz évet is elélünk. Én már ötszázhetvenhat éves vagyok. Június tizennyolcadikán ötszázhetvenhét leszek. - De hisz akkor egy napon van a születésnapunk, bár én csak hét leszek. Lehet, hogy nem véletlen, hogy mi találkoztunk! - Jegyezd meg, hogy az életben semmi sincsen véletlenül - A tündérek is léteznek? Ők hol élnek? A boszorkányok, manók? -Igen, ők is mind léteznek, magas ormokon, fenn a hegyek között laknak a tündérek, csak nem látod őket. De ha megérintenek, olyan, mintha lágy szellő simogatna és ha szükséged van rájuk, segítenek. A rossz tündérek a boszorkányok. A manókat szintén nem látni, mert csíntalan kis figurák. - Gorán, mesélj magadról és az elmúlt időkről! - Amikor az emberek és törpék békességben éltek egymással, mindenki ott segített a másiknak, ahol és amikor tudott. Megtanítottuk a vár körül élő embereket a gyógyfüvek használatára, megmutattuk az ásványokat, hogy hol találják meg azokat a földben és miket tudnak belőle készíteni. Az első baj akkor kezdődött, amikor a színes világító kövecskékből adtunk a kicsi gyerekeknek játszani. Szerették nézegetni, csörgetni, gurgatni. Még gyógyító erejük is volt egyik másiknak. Kereskedő idegenek összeszedték, ezeket a köveket, amit drágakőnek neveztek. Addig kutattak, amíg több kisebb barlangunkat is kifosztottak. Sírtunk, könyörögtünk, hogy adják vissza, de ők kinevettek. De egyre többet kértek követeltek, raboltak. Ezért egyre kevesebbet jártunk az emberek közé Voltak, akiknek már több kincsük volt, mint nekünk törpéknek, ugyanakkor sokan éheztek és alig volt ruhájuk. Nagyon szomorúak voltunk. A másik baj, akkor kezdődött, amikor hírét vettük, hogy megtámadják a várkörnyéki embereket és a várat, amit városnak neveztek. Az emberek magukra maradtak nem volt más segítségük, csak bennünk bízhattak. A barlangunkból olyan kardokat hoztunk, amelyeket színes kövek díszítettek, csodás erővel bírtak, ezeket szétosztottuk az emberek között. A csatában a városlakók legyőzték a betolakodókat, nekünk és kardjainknak köszönhetően. A kardokat jól eldugtuk az egyik barlangunk mélyére, nehogy az emberek rossz célra használják fel. Nagyon hálásak voltak nekünk. Sok olyan mesterségre megtanítottak, amit mi nem ismerhettünk: Szövés, fafaragás, fazekasság. A városban volt egy gyönyörűséges leány, de törpe növésű, így senki sem vette feleségül. Amikor megláttuk egymást, szerelmesek lettünk, feleségül is adták hozzám. Itt éltünk a barlangban nagyon boldogan. Született egy lányunk, akit nagyon szerettünk. Ahogyan cseperedett, növekedett az emberek ismét kezdték elfelejteni a velük tett jókat. Egyre többet jöttek drágakövet kérni a kardokat is követelték. El kellett rejtenünk az emberek elől a barlangok bejáratát, hogy soha ne találják meg. A lányunkat messzi vidékre férjhez adtuk, a feleségem mivel földi ember volt, megöregedett és meghalt. Én egyedül maradtam. - Mindig egyedül vagy? - Már kevés törpe él a földön, de azért látogatjuk egymást. Azt hiszem, hogy már menned kell, mert keresnek a szüleid. Gorán a barlang oldalán kinyitott egy kőfalat és ott volt a kinti világ. Megköszöntem a kedvességét sok szerencsét kívánt nekem. -Lehetséges, hogy találkozzunk? - Igen. Fogadj szót, tanulj sokat és mindig légy jó. Szeretet legyen a szívedben! Ismét ott voltam az üres telken egy fa mögött. Otthon elmeséltem, hogy mi történt velem, de senki sem akarta elhinni. Nemsoká elkezdték a telken egy ház alapjainak és pincéjének ásását, ahol széles kőfalakat edényeket találtak. Nem folytatták a munkát, hanem a régészek elkezdték feltárni a területet. Egy nagy vár romjait találták meg. Az egyik régésznek elmeséltem a történetemet, de csak nevetett rajtam. Ha nem lenne igaz a történet, a vár romjai sem lennének itt. Most már attól féltem, nehogy megtalálják a barlangot és végleg elűzzék Goránt. Amikor a hetedik születésnapomat ünnepeltük, hét gyertya égett a tortámon és akkor a torta tetejére belekarcoltam az ötszázhetvenhetet. Gyertyafújáskor gondolatban boldog születésnapot kívántam Goránnak is. Éjszakára egy szelet tortát vittem be az éjjeliszekrényemre, mire reggel fölkeltem helyén egy zöld kiskavicsot találtam. Ezt a várost ahol évekkel ezelőtt laktunk ma úgy hívják, Civitas Fortissima./ aki nem tudná Balassagyarmat a mai neve./