Nehéz dolgunk van, ha ebbõl akarjuk kihámozni a szer szó eredeti jelentését, amit egy szóban megragadni már csak azért is lehetetlen, mert arra történetesen épp a szert találták ki. De sejthetõ, hogy kapcsolata kell legyen azzal, hogy együtt, össze, és összetevõ, mód és rend, mérték és sor, mert az elmúlt századokban olyan jelentés összefüggésekben fordult elõ, mint megfelelõ mód, (idõbeli) sor, elrendezés, mértéktartás, rendtartás, teremtés, megõrzés, szövetség és közösség. ”(10.) A szer jelentését tehát mindezekbõl együtt kell keresnünk, de kell még valami több is. Mert a szer minden bizonnyal nagyon õsi szó, mint ahogy az a tett, amit jelent, nagyon õsi tette az embernek.

A szertartás mindig kiemelkedés a hétköznapokból, visszakapcsolódás az egységhez és a teremtéshez. Ahol egységre törekednek, ott gyakran szertartás történik - és ahol szertartás történik, ott megjelenik az egység. Az egység a világgal, a kapcsolat azzal, ami túlmutat az emberen, az egyszeri emberi létezésen. A szertartás lényege az élmény, az átlényegülés, a meghaladás, a tudatosság, a külsõ és belsõ elõkészületek, esetleg próbatételek, az idõ megszentelése és az élet megszentelése - amikor az idõ puszta mennyiségbõl egycsapásra minõséggé változik át.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe van az együtt megélt ünnepeknek. Az ünnepek segítenek strukturálni az idõt, hiszen az “ünnep a köznapok sorából kiemelkedõ, kitüntetett idõtartam, “szent” “vidám idõ”, esemény, mely általában szertartásos... együttléte kisebb (pl. család) vagy nagyobb (pl. törzs, falu, állam) embercsoportnak”.(11.) Az ünnep tehát periodikusan ismétlõdõ alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, továbbá az erõvel telítõdést és felszabadulást, mint szellemi célt.

Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, rítusnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan: attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. A rítus szimbolikus jelképrendszer alapján végzett cselekménysorozat. A szimbólumok az egységben látás és egy magasabb megismerés lehetõségét hordozzák, így az ünnep az idõben legmegfelelõbb társas alkalom a tudattalannal való szembesülésre, az integrálódásra, végsõ soron az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban.

A mai kor emberének ünnepeibõl hiányoznak a szertartások. A modern ember ha nem is tudja, de sejti ezt és tudattalanul szenved a hiányától. Hiányzik életébõl az egység megélésének lehetõsége társas alkalmak során, érzi, mintegy eredendõ bûnként a hasadást önmaga és a világ között. Az “Éden”, ahonnan kiûzetett az ember, az “elveszett paradicsom” megtapasztalása szertartásokkal, rítusokkal lehetséges. “Hagyományos rítusnak tartjuk azokat a szokásokat, melyeknél nincs hasadás a jelen vagyis a tartalom (ahogyan átélik) és a múlt, vagyis a hagyományos forma (ahogyan élik a szertartást) között. Ahol egybeesik tartalom és forma, tehát átélik és értik azt, amit élnek, cselekednek, ott beszélünk rítusról.”(12.)

Meggyõzõdésem, hogy ez a hasadás a szertartásokkal megszûntethetõ és hogy a szertartások ma is fontos részei, eseményei lehetnének az ember életének. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, újra kell értelmezni a hagyományos ünnepeket, mert azok már nem élhetõek úgy, mint régen. Vissza kell adni eredeti értelmüket, amelyek egyetemes üzenetet hordoznak és erre kell felépíteni egy olyan rendszert, amely minden kor emberének segíthet a harmónia megteremtésében.

A hagyományos ünnepek között kétféle ünnep létezik: az úgynevezett átmeneti rítushoz és az évkörhöz kapcsolódó. Az átmeneti rítusokhoz hasonlóan, amelyeket életében csak egyszer él át fõszereplõként az ember, az évkör szertartásai is - mint részben az egész - az élet folyamatát segítik végigvezérelni. Ezek a szertartások keretet adnak a mindennapoknak, biztonságot a létezésnek, beleágyazódást a teremtett világ egészébe.