Sok-sok évvel ezelott egy nagyszámú sziú harci társaság indult a Varjú Nemzet ellen. Hosszú utazás végén küzdelmes csatát vívtak egymással, míg végül a lakotákat legyozték. Csak egyetlen fiatal lakota maradt életben. Amint a Varjak elhagyták a csata színhelyét, az ifjú harcos felugrott és megmutatta magát. - Öljetek meg! - kiáltotta, mellkasát mutatva az ellenségnek. A Varjak azonban elfordultak tole így szólván: - Menj vissza a népedhez és mondd el nekik, ami itt történt. A Varjú harcosok visszatértek a falujukba, magára hagyván a sebesült lakotát. A fiatal Lakota a tábora felé indult. Ahogy ment, minden lépésénél imádkozott: - Kérlek Tunkashila (Nagyapa), segíts nekem, hogy hazaérhessek népemhez. Tunkashila hallotta a férfi imáját, és négy nap múlva az ifjú harcos megpillanthatta falujának sátrait. Ahelyett, hogy befutott, vagy besétált volna a táborba, megállt egy nyárfa mellett. A fa magas volt és körülbelül a felénél elágazott. - Wopila (köszönöm) Tunkashila! - kiáltotta. Az ifjú táncolni kezdett a magányos nyárfa alatt. Az emberek kijöttek a faluból, hogy megnézzék a fiatal embert. - Orült! - mondták néhányan. A Wicasa Wakan (Szent Ember) így szólt: - Várjatok! Talán nem is olyan orült. Hagyjuk ot, és nézzük, mit csinál! És az emberek figyelték. Senki sem érintette meg, és senki nem beszélt hozzá. Csak nézték egész nap, ahogy a harcos táncolt. A következo reggel a férfi még mindig ott táncolt a fa alatt, de énekelt is: Wakan Tanka Nagy Szellem unshimala ye Könyörülj rajtam Wani kta cha Élni fogok Lecha mu welo Ezért teszem ezt Wanbli Gleska (Pöttyös Sas) repült kelet felol az égen és megpihent a nyárfán. A sas nézte az ifjút és a lakoták figyelték ot. A sas vijjogott a táncos minden lépésére. Amikor a Nap a harmadik reggel megtörte a látóhatárt, a táncos és a sas még mindig ott volt. A harcos családja aggódni kezdett. - Még nem jött haza. Szüksége van vízre és ételre. - Várjunk! - mondta erre a Szent Ember. - Majd jön, ha itt lesz az ideje. Nem szabad zavarnunk. A negyedik napon az ifjú abbahagyta a táncot. Besétált a faluba, sátrához. Nem beszélt, és nem engedte, hogy hozzáérjenek. Az emberek követték. Kilépett a tipibol kezében egy késsel és egy hosszú lószor kötéllel, majd gyorsan visszatért a nyárfához. Aztán fogta a kötél egyik végét, felmászott a fára, és az elágazáshoz közel megkötötte. Az emberek meglepetésére a sas, mely még mindig ott volt, nem röppent föl. A harcos visszaereszkedett a földre, és hátrasétált, amíg a kötél engedte. Vette a kését, majd óvatosan két párhuzamos vágást ejtett mindkét mellkasán, és átfuzte rajtuk a kötelet. A táncos, immár saját húsával a fához kötve, újra táncolni és énekelni kezdett. A sas még mindig vijjogott minden lépésére. Amint a Nap közeledett a nyugati dombokhoz, addig húzta hátra magát, míg a hús utat engedett, s megszabadult a fától. Nem esett el, csak megfordult, hogy lássa a népet és családját, akik étellel és vízzel várták. S a negyedik nap után az ifjú családja karjaiba sétált. A Naptáncnak sok indítéka van, de a legutolsó e sorban az ego és a férfiasság. Minden táncos indítéka a szenvedés. Néhányan Wopila-t mondanak, ahogy a fiatal harcos tette. Más táncosok egészséget kérnek egy családtagjuknak, és táncukkal segítenek megkapni ezt. Mint Naptáncosok, megtagadjuk magunktól az ételt, vizet és a családot. Aztán felajánljuk az egyetlen dolgot, ami igazán hozzánk tartozik - a húsunkat (testünket). Remélem, minden táncos társam imája meghallgatásra és válaszra talál.