1. Aranykormítoszok és visszatérés A mítoszvilág, az istenek, istennők, hősök és történelemelőtti csodalények lenyűgöző univerzuma mind a mai napig kimeríthetetlen ihlető forrása az európai kultúra képzőművészetének, irodalmának, a jelképek, szimbólumok, nyelvi fordulatok, szólások és közmondások tucatjainak, sőt – bár kevesen tudják – mindennapi cselekvésmintáinknak is. A legutóbbi évszázad közepéig tudományos körökben a szalonképesség feltétele volt úgy gondolkodni a mítoszokról, mint elbájoló, viszont valótlan, minden logikát nélkülöző, képzetletszülte alkotásokról, melyek az emberiség szellemi gyermekkorának ugyan természetes velejárói voltak, a modern ipari társadalom szülötte azonban körülbelül olyan szemmel tekint le reájuk, mint mondjuk egy múzeumban kiállított dinoszauruszcsontra: az egzotikum feletti borzongás és a „letűnt” iránti csodálattal vegyes szánakozás érzeteivel. A régi elmélet – nevezzük akár anyagelvű mítoszértelmezési teóriának, akár egyszerűen materializmusnak – abból az alapfeltevésből indult ki ugyanis, hogy az emberi gondolkodás a történeti idő előrehaladásával párhuzamosan fejlődik, az újabb tehát szükségszerűen összetettebb, bonyolultabb, igazabb, jobb mint a régi, éppen ezért – szerintük – az Univerzum működésének leírását szolgáló mai modellek (például a Big Bang-elmélet) alapvetően közelebb állnak az „igazsághoz”, mint például az Őstojásból való világteremtés mítoszokban általános képzete. A materialisták úgy vélték, hogy míg előbbi – a Big Bang – tudományos teória, addig utóbbi – az őstojás-hagyomány – „csak mítosz”, ebből következően legfeljebb irodalmi vagy nyelvtörténeti vizsgálódás tárgya lehet, a fizikai „valósághoz” azonban semmi köze nincsen, hiszen, érveltek, „ nem rendelkezünk bizonyítékokkal arra nézve, hogy a világmindenség a mítoszokban leírt módon, mondjuk egy tojásból jött volna létre”. A „hiszem, amit látok” kereszteslovagjai az anyag korlátlan uralma feletti lelkesedésükben éppenséggel csak egy apró körülményről feledkeztek meg: nevezetesen arról, hogy a Big Bang-elmélet helyességére vonatkozóan pontosan ugyanannyi bizonyítékkal rendelkezünk, mint az őstojástanéra, azaz semennyivel. Ennyi erővel bizony az ősrobbanás teóriája, a Big Bang is mítosz, ahogyan minden egyéb tudományosnak mondott elmélet is az, a newtoni erőtantól a darwini evolucionizmusig: a mítoszoktól önmagát megfosztani akaró, azok bűvköréből szabadulni mégsem tudó modern ember önáltatásának ékes tanúságtételei. Szerencsére az egykori történelemtanár magyarázatát, amely szerint a mítoszok úgy keletkeztek, hogy az ősember rettegve kuporgott barlangjában, figyelte a mennydörgő, villámló ég félelmetes jelenségeit, az azok mögött húzódó fizikai törvényeket nem ismerve pedig isteneket és istennőket alkotott képzeletében – már egyre kevesebben veszik komolyan. A XX. századot még annyira jellemző anyagközpontú álláspont mára idejétmúltnak bizonyult, és bár zászlóvivői mindent megtettek, hogy a vallásokat a múzeumpolcokra juttassák, Isten kifogyhatatlan humorérzéke bizonyítékaként ők jutottak oda. Az összehasonlító mitológiakutatás tudományos alapfeltevése, kiindulópontja immár az, hogy a mítoszok világa az emberi létnek ugyan ősrégi, ám a mainál semmivel nem fejletlenebb (inkább fejlettebb!) stádiumát tükrözi: egy letűnt, az ókori szentiratokon keresztül mégis tökéletesen feltárható és megismerhető szellemi univerzumot, amelynek a Vízöntő-kori emberiség számára mindennél aktuálisabb üzenete van. Írásom ez utóbbi bekezdésének elfogadása annyit jelent, hogy Olvasóm hajlandó komolyan venni – mondjuk ki: tisztelni – a mítoszokat és hajlandó annak elismerésére, hogy a mítosz nem „valótlan”, hanem „máshogy valós”, mint például egy történelmi esemény vagy matematikai képlet; igazságtartalma pedig nem csekélyebb utóbbiakénál, hanem „másmilyen” – nem észelvi és nem érzéki - igazságtartalom. E megállapításunk nem más, mint annak alapfeltétele, hogy egyáltalán elfogulatlan és becsületes összehasonlító mítoszkutatást végezzünk. A becsületes - tehát modernista gőgtől és anyagelvű előítéletektől mentes – vallástörténetkutatás megszületését a XX. század legnagyobb komparatív vallástörténészének, a bukaresti születésű Mircea Eliadének köszönhetjük. Mitológiai témájú cikksorozatomat – ahogyan tanítványi közösségem megteremtését és előadássorozataim mindegyikét is – az ő elévülhetetlen eredményei előtti tisztelgésnek kívánom szánni. A modern tudomány sokáig nem vett tudomást a történeti korok megkezdődése előtti – mítikusnak nevezhető – világkorszakokról, hiszen ezek nem hagytak maguk után egykorú írásos vagy tárgyi bizonyítékokat (egyszerűen fogalmazva: egyetlen ásatás sem hozta felszínre Zeusz olümposzi serlegét, amelyből a Ganümédész által kitöltött ambróziát fogyasztotta valaha, illetve egyetlen mélyfúrás során sem került elő egy kentaur vagy egy szirén csontváza). A mítoszok viszont elragadóan érzékletes leírásokat tartalmaznak arról, hogyan váltotta fel az isteni világot a történelmi ember hegemóniájának kora: ezek csoportját, mivel a síkváltást negatívumnak, értékveszteségnek érzékelik, „bűnbeesés-mítoszoknak” nevezhetjük. A tibeti bön mitológia egy epizódja elbeszéli például, hogy a kezdetekkori emberiség az istenekétől semmiben sem különböző fénytesttel rendelkezett, fénynemzéssel szaporodott és tökéletes boldogságban élt, egészen addig, amíg egy égő csillag rá nem zuhant az élőhelyét jelentő őskontinensre, amely a tenger habjai alá süllyedt: ekkor halandóvá vált, aki többé csak „lentről” hódolhat az isteneknek, ám immár nem egyenrangú testvérei azoknak. Az indonéz mítoszok közül igen híres a Szivárványhíd története: eszerint az ember megteremtése után ragyogó szivárványhíd feszült az Ég és a Föld között, amelyen isten és ember egyaránt átjárhatott a másik birodalmába: az embernek szabad bejárása volt a létfeletti szférákba, az istenek pedig gyakran látogatták meg a boldog emberiséget a Földön. Egy irigy démon támadása következtében azonban a tarka átjáró kettétörött: a majdan eljövendő hős feladata éppen az lesz, hogy eggyéforrassza azt. A germán mitológiában az őskatasztrófa során az istenek világától, Asgardtól, a halandó szféráig, Mitgardig ívelő Bifröst-szivárványt repesztik ketté a Jötundland felől rohamozó falánk óriások. Az Eget-Földet valaha összekötő, majd egy végzetes pillanatban kettétört szivárványhíd, elszakadt liánkötél vagy szétfeslett bambuszhágcsó egyébként globálisan ismert jelkép: a mítikus és történeti sík közötti tragikus törésvonalat szemlélteti, azt a cezúrát, ami az „időfeletti, boldog” és az „időnek, öregségnek, halálnak alávetett, boldogtalan” emberiségkorszakokat választja el egymástól. A vallástörténésznek tehát, amikor a mítoszok tanulmányozásának szenteli hivatását, célszerű szem előtt tartania azt, hogy a képek, jelképek, szimbólumok, mítoszok és mítikus hősök rendszerét egy olyan emberiség hagyta maga után, amely még képes volt a Mindenség okoskodás és okfejtés nélküli, ártatlanul rácsodálkozó, egyben mélységesen meditatív szemléletére. Az ősi kultúrák embere számára a létezés egésze a szó totális értelmében szentséget képviselt: az égbolt csillaghímzése istenek és istennők csodás tetteiről, régmúlt idők derűs vagy rettenetes eseményeiről mesélt, az emberi hangon megszólaló kardban a nemzetségre égi hazájából vigyázó ősatya lelke lakott, a gabonatároló hombárra pedig jóságos kígyók képében az aranykori héroszok szellemei vigyáztak. Ártatlan és ifjú volt ekkor az ember, akárcsak maga a Föld, mely még nem viselte magán a későbbi világpusztulások sebeit: az iráni mitológia szerint például minden szakadék és kráter a gonosz Ahriman támadása, az Aranykor elveszítése nyomán keletkezett bolygónk addig hibátlanul sima felületén. Tévedés lenne azt gondolni, hogy az Aranykor teljességét leíró, elmúlásának kataklizmatikus körülményeit keserű fájdalommal visszaidéző „eredetnosztalgikus” mítoszok az úgynevezett könyv-vallásokból hiányoznának. A modern Nyugat embere számára közismert a bibliai Paradicsom-történet, mégis kevesen veszik a bátorságot ahhoz, hogy ezt aranykormítosznak titulálják. Pedig a szimbólumok önmagukért beszélnek: a tiszta vízű folyók szabdalta, isteni őrök vigyázta titkos Kert, elrejtett Sziget vagy tiltott Város témaköre Kínától Dél-Amerikáig világszerte ismert mítikus motívum (a középkori európai alkimistáknál például hortus conclusus, „Bezárt Kert” néven jelenik meg, de a Gilgamest marasztaló Sziduri istennő drágakőkertje és a spanyol konkvisztádorok fantáziáját évszázadokig izgató El Dorado-hagyománya is éppen ugyanerre utal). A Kert, illetve Sziget közepén mindig a Világfa áll, Axis Mundi, azaz Világtengely szerepkörében: gyökerei az alvilági régióig nyúlnak, törzse az emberi létszférát döfi át, míg lombkoronája a szellemvilágig emelkedik. A Fa gyümölcse a görög, a germán, az óperzsa, a rigvédikus és a kelta hagyományban is alma, a Nagy Istennő tápláló keblének az újkőkor művészetéből ismert manifesztációja: számos mítoszban a mezítelen Úrnő adja át a túlvilágra érkező hősnek az emlékezés, a nem feledés, az isteni princípiumban való részesedés ajándékaként. A görög mitológiában Héraklésznek erről a Fáról kell megszereznie a Heszperiszek aranyalmáját, a mitográfusok egyöntetű állítása szerint viszont a Fa Héraklész Oszlopain (a Gibraltári-szoroson) túl, a Nyugati Óceán közepében található elrejtett sziget kellős közepén áll, sőt a Heszperisz szó is az Esticsillag irányát sugallja (a latinban az Esthajnalcsillagot Vespernek nevezik, felkelése pedig mindig az Aranykor megjövendölt visszatértének reménységét jelentette). Természetesen a Kígyó sem csak a Bibliában gyűrűzi körbe a Világfa törzsét: az óizlandiaknál az Yggdrasil-fa gyökérzetében lapul, Iránban pedig kicsi, de annál fenyegetőbb gyíkocska alakjában futkos fel és alá a Voroukasa-tengeri Sziget Gaokerenának nevezett fügefáján; a hindu tantrikus filozófiában viszont „özvegy” Kundaliníként a mangófának ábrázolt gerincoszlop tövében szunnyad összetekeredve, várva, hogy a megvalósítási technika során aktiválják (=”feleségül vegyék”), miután Istennővé változtatva a koronacsakra székhelyén uralkodó Király színe elé vezették. Az emberi őshagyomány drámai, szívbemarkoló képekkel ábrázolja az Aranykor pusztulását: a Sziget elsüllyed, a Világfa kidől, a Híd kettétörik, a Város az égbe száll vagy a dzsungel fái mögé rejtőzik, az Embert kiűzik a halhatatlanság és tudás Paradicsomkertjéből, amelyet a következő Aranykor eljöveteléig a profán egyének számára tiltott területnek nyilvánítanak. A tabu viszont soha nem vonatkozik a beavatottakra, sőt azt is mondhatnánk, az avatandó számára éppen e tabu megtörése képezi a beavatás folyamatának tetőpontját. A mesékben elinduló vándorlegény, a mítoszokban a Világhegy megmászására, az istenek egeinek megismerésére vagy a Halál Óceánján (=az Óperenciás-tengeren) való keresztülhajózásra vállalkozó hős az avatotti viselkedést modellálja minden kor müsztészei számára. Az Utat természetesen avatási kalandok, veszedelmes próbatételek (szörnyek legyőzése, a Halállal való találkozáson keresztül a félelem természetének megismerése, a feledés és az emlékezés, a böjt, a szüzesség, az éberség, az alázat próbája) szegélyezik: ilyenkor a Vándor voltaképpen az Ember egyetemes világdrámáját adja elő, az anyagba zuhanástól a felismerésig, a felismeréstől a megszabadulásig, a megszabadulástól a hazatérésig. A mítosz-és mesehősök győzelme mindig az Aranykor visszateremtését, az istenemberi állapot restaurálását, a bűnbeesés során megsebzett Kozmosz meggyógyítását jelenti: az átok megtört, a rend helyreállt, a külső Én csábításait sikerrel igázó hős immár a Rejtett Birodalom uraként, a Hegyről néz le a maga mögött hagyott profán létforgatag özönére, világkirályi címével pedig együtt jár az Avató Istennőt megjelenítő (próbatételeit éppen ezért már az első alkalomtól kezdve segítő) leánnyal való hierosz gamosz joga. Aranykormítoszok és visszatérés… A győzelem, a célhoz érés pillanatában az Istenember Kora a hős egyéni életútján – individuális avatásán – keresztül visszatér. A mítoszok mindegyike az isteni és emberi, szellemi és anyagi, megnyilvánulatlan és megnyilvánult, érzékfeletti és érzéki közötti egykor oda-vissza aktív köldökzsinór helyreállítását ábrázolja, sóvárogja, kívánja, idézi és követeli és elsődlegesen ez varázsolja oszthatatlan egésszé az emberi őshagyomány teljességét. Sorozatunkban mítoszokat fogunk elmesélni, bemutatni, olyanokat, amelyek térben és időben egymástól messzire eső kulturális közegek szüleményei, ám mindannyiuk közös vonása, hogy azonos tartalmú jelképekkel utalnak azonos logikafeletti valóságtartamra (Platón ez utóbbiakat nevezi ősképnek, ideának). Az összehasonlító mitológiakutatás és művelője, a mitológus feladata, hogy – kibújva az akadémikus távolságtartás csigaházából - a mítoszok elemzésén, vizsgálatán, tanításán és népszerűsítésén keresztül az embert mára elfeledett szellemi gyökereire emlékeztesse, e küldetésében pedig a küszöbön álló globális minőségi irányváltás folyamatának mellőzhetetlen inspirálója legyen.