Amikor az írásszakértőt vizsgáztatják…

„Minden véletlen ezen a világon, feltéve,

hogy azt a törvényszerűséget nevezzük így,

amelyet nem ismerünk.”

/Fontenelle/

Az írásszakértő nem ritkán találkozik olyan esettel, amelyet a köznapi ember elképzelhetetlennek tart, nem gondolja, hogy ilyen megtörténhet. Én sem hittem, amíg nem szegődtem az igazságot keresők mellé, ma már tudom, az élet produkálja a legérdekesebb históriákat. 

A megbízó és A szakértő esete

Többedszer fordult például elő velem, hogy A megbízó a kérdéses aláírásról csupán azt szerette volna tudni, hogy milyen a kézügyessége, a megfigyelőképessége, mennyi ideig képes a saját írásreflexeit gátlás alatt tartani, azaz mennyire jól tud hamis aláírást készíteni. Ha A szakértő azt a véleményt tudja adni az inkriminátumról, hogy nem bizonyítható, de nem is cáfolható a valódisága, A megbízó úgy érzi, nyert ügye van, innentől csak ügyvéd kérdése az, hogy mennyi pénzhez, ingatlanhoz, előnyhöz jut az általa készített hamisítvány révén. A szakértő azonban legtöbbször tudja az igazságot (valljuk be azért, ott is működik egy kis intuíció), csak csupán képes az ő véleményét felülvizsgáló – sokszor ellentétes oldalon álló - szakértő szemével is látni a bizonyítást. Ilyenkor pedig jobb óvatosnak lenni: inkább eshetőleges véleményt ad, mint kockáztassa a karrierjét azáltal, hogy a meggyőződésének hisz, és nem annak, ami a vizsgálati anyagok alapján bizonyítható. Szakértői szempontból ugyanis az igazság egyenlő a bizonyíthatósággal. A csalárd és önhitt megbízó azonban hibát követ el, amikor a hamisítvány mellé a saját kézírásával felkérőlevelet ír, ugyanis a szakértő agya – jó kopó módjára szagot fogva – tudattalanul, gondolatban is összeveti egymással az ügyben érintett minden kézírást. És a csengő hirtelen megszólal, a folyamat beindul, mint Pavlov kutyájánál. Persze tenni nem tud ellene (jelentené fel a megbízóját?), inkább borsos árat kér a véleményért, bízik benne, hogy majd A véletlen elintézi az igazságszolgáltatást. És a sors dolgozik, A szakértőt hivatalból is kirendelik ugyanabban az ügyben, ugyanarra az inkriminátumra, csupán más írásmintákkal kiegészítve. Ha létezik igazság, akkor ezen a ponton pecsételődik meg A megbízónk sorsa, és A szakértőnk szabadon engedheti… A szaktudását.

A csaló és A szakértő esete

Van olyan eset is, amikor A csaló semmiképpen sem akar írásmintát adni, a hivatalos módon felveendő mintaadást megtagadja (bár ugye szakértői körökben tudvalévő, hogy műtétnek nem minősülő beavatkozásnak minden magyar állampolgár köteles magát alávetni) azzal az ürüggyel, hogy nem tud írni, már az iskolában is problémái voltak vele. A rendőrség pedig, védve A csaló személyiségi és egyéb jogait, sem pszichés, sem fizikai ráhatást nem alkalmazhat. Ekkor jön A szakértő (vagy az általa kioktatott rendőr), aki elhatározza, hogy egy másik oldalról ijeszt a nyúlra, hogy az kiugorjon a bokorból. Erre a másik megközelítésre bizony jó előre készülnie kell, át kell tanulmányoznia a kérdéses írást, bele kell élnie magát a grafikumba, ráhangolódni az azokat létrehozó mozdulatsorra, végül kitalálni ahhoz hasonló vagy részleteiben azzal azonos vonalakat, majd egy minden mozzanatában megtervezett rajzba, ábrába ágyazva A csaló elé tárni, és megkérdezni: „…de ugye rajzolni tud?!. A gyanútlan (de innentől lehet akár gyanús is) csaló elkezdi rajzolni a vonalakat, amelyeket már nem tudja úgy torzítani, mint az inkriminátumban, ki emlékszik már arra, hogy annak a kérdéses írásnak a vonalait merre is kanyarította nagy igyekezetében, esetleg hol nyomta meg egy kicsit jobban, hol emelte fel vagy tette le idő előtt a tollat, szép, vékony reflexvonalakat hagyva maga után? És ha jó félórai, órai alkotás után A szakértő látja, hogy A csalót elfogta az ihlet, és örül, hogy ilyen könnyen túl van a dolgon, a hivatalos helyiségből kilépve utánaszól, hogy „A mintaadás megtagadásáról szóló jegyzőkönyvet legyen szíves a másik szobában aláírni, személyigazolvány-számmal, anyja nevével - és attól függően, erre milyen képet vág, meg lehet kockáztatni: családi állapotával, iskolai végzettségével - együtt”. …és A szakértő mindent megszerzett A csalótól A mit akart…

Az előrelátó nénike és A szakértő esete

Néha nem lehet hinni az egyértelmű dolgokban sem, főleg, ha azok túl egyértelműek. Az előrelátó nénike esete is gondolkodóba ejtett egy pár órára, amikor az életbiztosításán lévő aláírást megkaptam vizsgálatra.  A nyugdíjjellegű életbiztosítás elérte a lejárati idejét, és Az előrelátó nénike annak rendje és módja szerint fel akarta venni az évek óta rakosgatott, kamatokkal felszaporodott lejárati összeget, hogy annak az unokájának adja, aki legjobban megérdemli. Az egyik – talán nem jelölt – unoka azzal érvelt a biztosítónál, hogy a kötvényen lévő aláírás hamis, így a szerződés érvényét veszti. Az előrelátó nénike hiába állította váltig, hogy márpedig azt ő írta alá, a vita hevében valaki úgy határozott, írásszakértőnek kell eldöntenie a kérdést.  Egy reszketeg aláírásról eldönteni, hogy egyes tremoros vonalai idős kéz, vagy valamilyen gyengébb technikai hamisítás eredménye, nem könnyű, még A szakértőnek sem, főleg ha Az előrelátó nénikét egy csomó nyavalya is kínozza öregsége mellett. A szakértő végül – hihetetlen – tényleg talál benne hamisságra utaló jeleket, egy sor olyan mozdulatot, mesterkélt vonalat, amely Az előrelátó nénike mozgásszokásaitól végképp elütő és idegen, és amely sem az öregségre, sem hanyatló íráskészségre nem fogható. De ha hamis, akkor miért fizette Az előrelátó nénike oly sok éven át a díját? Elfelejtette, hogy nem ő írta alá? A szakértő dilemmába kerül, de tudja, hogy állást kell foglalnia. Közeleg a határidő, és ezt Az előrelátó nénike, és az unokák is tudják. 50-50 %-ban vannak azonosságok és különbségek, amely csak eshetőleges véleményt alapoz meg, és amely ugyanúgy nem dönti el a vitát. A szakértő úgy érzi, az aláírás Az előrelátó nénikétől származik, de túl sok a különbség. Rendhagyó íráskörülmény is közrejátszana? Meg kell kérdeznie, enélkül nem foglalhat állást. A kirendelőt megkeresve azonnal tájékoztatják a nagy gonddal terhelt szakértőt, hogy Az előrelátó nénike vallomást tett sírva, hogy higgyék el, ő írta alá a biztosítást, csupán előrelátásból szándékosan torzította el a saját aláírását, hogy ha meghalna, és nem ő vehetné fel az összeget, ne a kedvezményezett jusson a pénzhez, mert azzal az unokájával már rég rosszban van, nem törődött vele, csak amíg „megtette” kedvezményezettnek... Szegény Előrelátó nénike nem tudta, hogy a biztosítás kedvezményezettje bármikor megváltoztatható… De a nem jelölt unoka honnan vette az ötletet, hogy az aláírás hamis? Lehet, hogy mégis hamis, és ő készítette? Ez már sosem derül ki. Mindenesetre A szakértőt majdnem becsapta Az előrelátó nénike, és végül nem ő döntötte el a kérdést, hanem az A törvényszerűség, amelyet A véletlennek hiszünk.

 2003. február

Erdélyi Katalin

írásszakértő