Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl volt egy csodálatos ország. Ebben az országban mindig kék volt az ég, a fák üde zöldek voltak és gyönyörű virágok nyíltak mindenfelé. A fák között mindig vidám madárfütty hallatszott, és boldog állatok kergetőztek, játszadoztak a pázsiton. De leginkább a lakói miatt volt különleges ez hely: itt laktak ugyanis azok a jóságos és szépséges tündérek, akik napjaikat azzal töltötték, hogy az Üveghegyen túl élő gyermekek életét boldogabbá tegyék. Segítségükre voltak ebben azok a kis manók, akik kicsi aranyládikáikban őrizték a gyermekek álmait. A ládikák kulcsa, ami az emberi szem számára láthatatlan volt, ott függött méltó helyén, a gyerekek szíve fölött. Hogyha jól viselkedtek, ez a kulcs csillogott, villogott, és amint a zárba illesztették, azonnal mesés álmokat repített ki a ládikából. Viszont ha rosszak voltak, a kulcs elvesztette csillogását, és bizony a ládikából is csak azokat a gonosz tetteket tudta felszabadítani, amit napközben a gyerekek elkövettek, csak fordított helyzetben, mint ahogy az valójában történt. Így tanulták meg a gyerekek, hogy mi a következménye annak, ha rosszalkodnak. A főtündér minden gyerek mellé kijelölt azonban egy tündért, hogy annak minden léptét kövesse, megóvja őt a balesetektől, és segítsen helyrehozni hibáikat. Egy fontos szabály volt, amit minden tündérnek be kellett tartania: soha nem mutathatták meg magukat kis védencüknek! Jól tudta ezt Csupajó is, az a tündér, akiről a mesém most szólni fog. Ő vigyázott az Üveghegy innenső oldalán élő kicsi lányra, Eszterre. Könnyű dolga volt, mert Eszter nagyon jó kislány volt. Mindig szót fogadott a szüleinek, mindenkinek szívesen segített, és persze nagyon vidám gyerek volt, ezért aztán nagyon sok jó barátja volt. Ha véletlenül valami rosszaságon törte a fejét (mert hát azért mégiscsak gyerek volt), mindig akadt egy barát, aki lebeszélte róla. Vagy ha éppen bajban volt, mindig akadt valaki, aki segítsen neki. Egy napon azonban szörnyű dolog történt: Eszter éppen kint játszadozott kis barátaival az erdő szélén, amikor arra járt a gonosz boszorkány. Ő már régóta figyelte Esztert, és nagyon bosszantotta, hogy ennek a kislánynak a környezetében mindenki boldog. Így aztán elhatározta, hogy az első adandó alkalommal ellopja tőle az álmok ládikáját nyitó aranykulcsocskát. Egy nagy köteg rőzsét vett a hátára, és azzal bicegett a játszadozó gyerekek felé. Eszter persze rögtön megsajnálta az öreg nénit, aki láthatóan alig bírta vinni a tűzrevalót, ezért rögtön rávette kis pajtásait, hogy segítsenek neki. A boszorkány mézes-mázos szavakkal köszönte meg a segítséget, és más nem lévén, egy kis süteménnyel kínálta meg a gyerekeket. Azok persze jóízűen elfogyasztották, de nyomban mélyen elaludtak attól az altatótól, amit a boszorkány sütött a kis pogácsákba. Több se kellett a vén banyának: minden gyerek szíve fölül letépte a kis kulcsocskát, hiszen jól tudta, hogyha a gyerekeknek nem lesz álmuk, nem lesznek már ilyen vidámak, mint eddig. És hol volt ekkor Csupajó? Hát bizony ő is éppen játszadozott tündértársaival. Amint megtörtént a baj, rögtön észrevették, de sajnos már késő volt! A gyerekek az ébredés után kedvetlenül töltötték napjaikat, mivel nem voltak álmaik, nem volt fantáziájuk nem tudták kitalálni, hogy mit csináljanak. Az unatkozás miatt viszont egyre rosszabbak lettek, mindig olyat csináltak, amivel megbántottak valakit, és napról-napra rosszabb lett a helyzet. Csupajó tudta, hogy most jött el az ő ideje. Összedugta fejét a kis manókkal, és elhatározták megszerzik a kulcsokat a boszorkánytól. Már a módját is megtalálták: Csupajó meglátogatja a vén banyát szolgálólány képében, és a megfelelő pillanatban cselekszik. A kis tündérnek nem kellet sok napot eltöltenie a boszorkány mellett, hogy rájöjjön, mi gonoszságának az oka. Bizony ő sohasem álmodott. Egyszer aztán, amikor a banya elaludt, elővette a varázspálcáját, és olyan szép álmokat varázsolt neki, hogy amikor az felébredt csak mosolygott és nevetett (amit még életében nem csinált!). Másnap Csupajó még szebb álmokat varázsolt neki, így a boszorkány még segített is neki aznap. Harmadnap már a főtündér elé sietett Csupajó, arra kérve őt, hogy adjanak álomkulcsot a boszorkánynak is, mert akkor minden bizonnyal a banya is visszaadja majd Eszternek és társainak a kulcsocskákat. A főtündér jól tudta, hogy Csupajó csak akkor fordul hozzá ilyen kéréssel, ha azzal segíteni tud, ezért szólt az álommanóknak, hogy álljanak Csupajó segítségére. Aznap éjjel, amikor a boszorkány elaludt Csupajó odacsempészte a kulcsocskát a boszorkány szíve fölé. Amikor a boszorkány felébredt rádöbbent arra, milyen nagy kincset vett el a gyerekektől, ezért meghívta őket újból egy kis lakomára. Amint elaludtak rögtön visszaadta minden gyereknek a kulcsocskáját, hogy újra olyan boldog napjaik legyenek, mint azelőtt. Ettől kezdve a gyerekek gyakran meglátogatták az öreg nénét, aki finomabbnál finomabb sütiket sütött nekik, ők pedig mindig ilyenkor álmodták legszebb álmaikat. Ha a boszorkány meg nem javult volna, az én mesém is tovább tartott volna.